29-1 nap

Szép napok voltak ezek. Szerettem élni, megcsodálni az élet apró csodáit, rádöbbeni a hétköznapi örömök adta pozitív energiákra és megélni a szeretetet adni - kapni dolgot. Kapni sokkal, de sokkal nehezebb. Elfogadni, örülni neki, s megélni. Istenem milyen nehéz. De most sikerült. Őszintén, igazul. Köszönöm ezt Nektek!
Holnap betöltöm a 29-et.
Szomorúnak kéne lennem??? Elkeseredettnek???
Boldog vagyok. Na nem a korom miatt, csak úgy, alapból. Boldog vagyok, mert létezem, mert élek, s a világon lehetek. S ezért hálás vagyok a szüleimnek. Életemben talán most először érzem ezt. Jobb későn, mint soha...
        én

B-O-L-D-O-G-S-Á-G

BOLDOG vagyok.
Örömmel tölt el a hétköznapok napsütötte szürkesége, családom közelsége, munkám gyümölcse, s a lelkem kivetülései.
Nem jó, hogy mi emberek mindig a szomorúságról, a bánatról, a fájdalomról írunk. Meg kell fogalmazzuk a boldogsá pillanatait is, nem félve attól, hogyha kimondjuk akkor elrepül talán.
Meg akarom élni ezeket a pillanatokat! Nem félve és rettegve, hanem szabadon, örömmel eltelve, ki akarom szívni minden cseppjét ezeknek a perceknek. Feltöltve magam csupa jó érzéssel!
Most nem fáj az idő múlása. Megélem a pillanatot, ami megadatott. Ennél több nem kell. Soha nem is kellett.
Az Élethez bátorság kell.
Hát én akkor most bátor leszek!
                                                                     én

Búcsú az Örökzöld fenyőtől

Tegnap végleg búcsút vettünk a házunk előtt álló nagy fenyőtől.
Megsirattam.
Amióta a világon vagyok ez a fenyő ott állt a házunk előtt, védve oltalmazva a kíváncsi szemektől.
Kiskoromban a törzsének támaszkodva vártam az unokatesóimat,hogy közösen induljunk neki a játékos rosszalkodós délutánnak.
Kamaszkoromban a barátnőimmel ott álltunk az ágai alatt és lestük az éppen aktuális nagy nagy szerelmünket.
Most, hogy felnőttem, a dolgozó szobámból kitekintve néztem az ágain megpihenő cinkéket, verebeket, és a szerelmesen turbékoló kis gerléket. 
Nagybátyám, amíg élt, mindig a törzsének támasztotta a biciklijét. 
Vastag, erős törzse volt, nagy hosszú ágai, s szép mélyzöld tűlevelei. A viharban mélyen zúgott, s megküzdött a széllel, soha nem hagyta magát. A hó sem tudta  megtörni. Ugyan meggyötörte az ágait ahogy nagy mennyiségben rátelepedett, de legyőzni nem tudta. Igaz sokszor én is segítettem rajta, leráztam róla a tetemes mennyiségű havat, hogy felsóhajtva, újra a magasba tudja emelni az ágait.
Télen, esténként, amikor a munkából megfáradva felmenetem a szobámba, megálltam az ablakom előtt, és a meleg szobából néztem a szakadó hóesést, ahogy a hópelyhek szépen lassan belepik az ágakat.
Szép képek voltak ezek, meghitt magányos pillanatok.
Magányos volt ez a fenyő.
Magányos, mint én.
Néha néha ellepték a kis csipogó madarak, vagy a turbékoló gerlepár, de lényegében, maga volt magának.
Régóta búcsúzom már tőle, mert tudtam, hogy hamarosan eljön a nap, amikor ki kell vágnunk.
Oscar Wilde egyik írása jut eszembe. A címére nem emlékszem, csupán arra, hogy egy fáról szól és egy kisfiúról. A lényege az, hogy a fa mindenét odaadja a kisfiúnak egészen addig, amíg el nem fogy.
Ez a fa is odaadta mindenét.
S én nem tudom, hogyan köszönjem meg neki...
                                                                                                                én

új év

Új év, új élet - gondolják sokan. Magam is.
Nem új, csupán más. Csendesebb, békésebb, hétköznapibb. S ez nem jó vagy rossz, egyszerűen ez van. Ez az Élet.
Holnap kezdődik a munka ismét. Gyerekzsivaj, csengőszó, tanóra, szünet, naplóírás, adminisztrációhegyek, gyerekmosoly és veszekedés, küzdelem és sikerérzés sok-sok kudarc után... Jó lesz menni. Bele a munkába, a tennivalóba.
Azt mondják, az Idő minden sebet begyógyít. Tapasztalatból tudom, csak beforrasztani, vérzést csillapítani képes. A seb nem gyógyul be teljesen soha, amíg él az ember. A heg megmarad. S hogy felszakad-e újból a varr, azt csak az Isten tudja, ha tudja egyáltalán. 
Zenét hallgatok, könyvet olvasok...sok sok idő óta képes vagyok ezekre. Ez a gyógyulás jele. S hogy a gyógyulás a megbékélést is magával hozza-e, azt majd meglátjuk.
Mindenesetre hogy be tudjon jönni a szívembe, ahhoz ki kell nyissam a kapuját...
már egy hajszálrésnyit nyitva van ...
                                                                              én

...kinyílt a kapu az ÚTRA...

Kinyílt a kapu az ÚTRA...rajtam áll, hogy rálépek-e...
Lezárult életemnek egy zajos, háborgóan tomboló szakasza. Lezárult, mert le kellett zárni, s mert így a helyes, így a jó, így Istennek való. Nem bánkódom miatta. Nem fáj már.
Olyan furcsamód semmit sem érzek, csak az elmúlás húzza ki belőlem az emlékek hosszú fonalát.
Véges ez a fonal??? Engedi a szívem, hogy a fonal elvékonyodjon??? Idővel majd kiderül.
Addig meg élni KELL, a szürke hétköznapok folyamát.
Rácsodálkozni a hétköznapok szépségeire, a szürkeség adta meglepetések színeire. Micsoda paradoxon...
Új élet.
Bátorság, hit, erő, kitartás. A legfőbb dolgok, amikre most szükségem van.
Elsőként, meggyógyítani a lelkem, Istent a helyéretenni a szívemben.
Aztán rendezni a családi kapcsolatokat, bezárni, amit be kell, és kinyitni azokat a kapukat melyeken bebocsátást nyerhetek. A többi meg majd jön magától.
Szépen, csendben.

...Indulj el egy úton..."

http://www.youtube.com/watch?v=1lqe2FriMG4&feature=related

...Indulj el egy úton, én is egy másikon...
Szép. S igaz. Mélyen igaz. Már sírni sem tudok rajta. Megkeményedett a szívem, s a lelkem méginkább. Talán jó is ez így. Sok a munka, gondolkodni alig van idő, erő még kevesebb...Emlékek, melyek feltörnek késő esténként, s szívettépően kínozzák az embert. Majd elmúlik... egyszer talán...ha Isten is megsegít....
Meleg őszi délutánok, napfényes délelőttök. 
A gyerekek kiakasztanak - mert hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a harag és a düh-, a munkahely olyan amilyen... elvágyódom. Nagyon. Minden nap. Talán ez is sikerül egyszer.
Talán.
Mit jelent ez a szó???
T-a-l-á-n.
Bizonytalanság, kétely. Ezt leginkább. 
Jelenleg az én életem is ennyiből áll. T-a-l-á-n.
De majd egyszer lesz bizonyosság is.
...talán...
                                                                                                         én

"Hajladozó gyertyaláng"

Közeledik Mindenszentek. Az emberek ilyenkor megemlékeznek elhunyt hozzátartozóikról. Rendbe teszik a sírokat, virágot, koszorút, mécsest visznek ki a temetőbe, s elméláznak- talán imádkozik is némelyik- a sír előtt, s emlékeikben a boldog pillanatok után kutatnak.
De vajon tényleg emlékeznek??? valóban lehet a gyász, a fájdalom helyén boldogan gondolni a múltra???? Aki eszetlenkedik - mint mi szoktunk- az csupán a fájdalmát palástolja el, s azért viselkedik úgy, ahogy, mert nem akar eggyé válni a feketeruháskomolyarcú emberekkel. S ez így a jó, gondolom én.
Én nem tudok ott emlékezni. Régen, vágytam anyám sírjához. Régen megnyugvást, békét adott. Néha, ha nagyon fájt valami- a hiánya leginkább- amikor besötétedett kimentem a sírjához, leültem a lábához és ott hallgattam a temető esti hangjait. Aztán volt egy időszak, amikor menekültem onnét. S ma már kötelességnek tekintem, hogy kimenjek, s lerójam a tiszteletemet a sírjuk előtt. Mert őket, a szeretteimet, ott érzem a legkevésbé jelenvalónak.
Anyámat egy gólyahírben látom leginkább, nagyapámat-akit nem ismertem- az őszi erdő színes lombkoronájában, s nagybátyámat egy kukoricaföld látványában érzem jelen. 
A temető... az más... egy hely, ahová el KELL temetni az embert... ennyi, semmi több.